Máma mindnyájan korán keltünk fel, mert sok a munka, hisz főszezon kezdete. Különben is gyönyörű szép idő van, örvendünk a nyárnak. Férjem is korán elment hazulról.

Én jókedvemben azt sem tudom, hogy mihez fogjak hamarább. Először is kedvenc virágaimat kezdtem öntözgetni, s ez alatt férjemre gondolok, ki nemsokára hazajön reggelizni.

Halvány sejtelmem sincs semmiről, mikor egy hang úgy szól felém, mind egy halálharang. Jöjjön gyorsan, férje nagy beteg. Az ijedtségtől majdnem gyökeret vertek lábaim. Meg se tudtam mozdulni, s csak pillanatok múlva nyertem vissza erőmet, s mint a szélvész rohantam férjemhez, kit a legkétségbeejtőbb helyzetben találtam.

Kínzó fájdalmaktól feldúlt arccal feküdt betegágyán, és én mit tettem mást, mint lázasan lüktető fejére tettem kezemet, s zokogni kezdtem. Borzasztó sejtelmem támadt, s magamban egy kérdés foglalkoztatott.

Talán álmom akar válaszolni? S többé egy pillanatra sem szűnt meg határt nem ismerő aggodalmam.

Azonnal a doktor úrhoz siettem, s könnytelt szemekkel kértem, hogy jöjjön, mert férjem nagy beteg, félek, hogy veszély fenyegeti. Jött is minden késedelem nélkül segédjével együtt. Percek multával már ott álltunk beteg férjem ágya mellett, de már alig volt ereje elmondani betegségének rohamos érkezését.

Átvizsgálás után utasítást kaptam az orvosság használatához, azután mind a ketten távoztak. Csak én maradtam ott önfeláldozó ápolásommal és kétségbeejtő aggodalmammal.

Így telt el a szomorú nap várva a reggelt, hogy talán még jobbra fordul minden.