Nagyon rossz éjjelem volt. Úgyszólván nem is aludtunk.

Férjem állapota változatlan, s mindamellett mégis fel akar kelni. Alig tudom szándékáról lebeszélni. Kötelességem elszólít mellőle, s mikor visszatérek, nem akarok saját szemeimnek hitelt adni. Az ágy üres volt. Ijedten tudakoltam hollétét, de csakhamar megpillantottam.

Nini, kint van. Megkérdem tőle: ugyan minek keltél fel? Mire ő kiegyenesedik, halál sápadt arccal és beesett szemekkel néz reám, s bágyadt hangon feleli, hogy: fel, de nem tudok fent maradni. Megint le kell feküdnöm, mert nagyon szédülök. Az én segítségemmel indul az ágya felé, de nehéz tántorgó léptei alig tették meg a szolgálatot, kimerülten feküdt le ágyába, hol csakhamar elaludt.

Egy pár óra múlva ismét vágyat kapott a felkelésre, s távollétem alatt felöltözött és kiment. De nem tetszett neki semmi, mert rövid két perc alatt négyszer változtatott ülőhelyet, s azután e szavakkal jött be: mihelyt felkelek, mindjárt rosszabbul vagyok. Alig feküdt le, jött a doktor úr, s újabb orvosságot rendelt neki, amit kétóránként kell használni.

Így érjük el az estét. Remény és reménytelenség között várjuk a reggelt.