A Napló üresen tátongó lapjait pörgetve az utolsók egyikén dátum nélkül az alábbi sorok állnak:
" Senkise tudja de ne is tudja meg soha, hogy mi dúl a lelkemben.
Háborog, mint az orkán, az evező meggyengült.
Dúl a vihar. Összecsapnak a hullámok. Menekülés nincs tovább.
A hajó zátonyra futott, és megsemmisült.
Bozontos rögök. Körül ölelkeztek, és egy fáradt életet halálra ítélnek.
De ez nem fáj.
Csak azonban nagyon fáj az, hogy az én gyermekeim, akiknek az életükért mindég zokogtam, de ők engem félre ismertek, s többen közülük azt a kijelentést tették, hogy ha koldulni járnék is, de ők nekem egy falat kenyeret se adnának Nekem.
Pedig ha tudnák, hogy 10 évi egyedül létem alatt milyen rettenetes sokat szenvedtem és szembe szálltam minden veszéllyel, ami egy igen brutális üzlettel jár csak ezért, hogy egy falat kenyeret tudjak magamnak keresni.
Akkor talán másként ítélkeznének, de ők mindenkit meghallgattak és mindent elhittek.
Csak nekem nem adtak igazat."
