Máma ötödik napja, hogy férjem nagy beteg.

Helyzete nem fordul se jobbra, se balra. Még eddig egyformán telnek a szomorú napok és félelmes éjjelek. Nappal nem ettünk, éjjel nem aludtunk. Ö se, én se. Fájdalommal mind a ketten.

De úgy veszem észre, hogy máma egy kicsit vidámabb, mind a többi napokon volt, amit az ő szavai is bizonyítanak, mert az én nagy örömemre azt mondja, hogy ő nagyon éhes. Gyorsan elkészítem a reggelit, s beviszem neki, amit istennek hála elég jó étvággyal el is fogyasztott. Délire pedig csirkebecsináltat, és sült csirkét rendelt. Én minden óhaját teljesítem, mert magam vagyok a legboldogabb, ha enni látom.

Egész nap beszélget. Mindenkihez van egy pár szava. Ebédelt, s a vacsora is ízlett neki. Én pedig boldogan dicsekszek el mindenkinek avval, hogy beteg férjem hála a mindenhatónak már jobban van. Így fekszek le nyugodtan, s a holnaptól még többet remélve csakhamar elaludtam.

Férjem látva jó alvásomat, nem ébresztett fel. Maga szedte be orvosságait. Tizenkét óra volt, mikor felébredtem, s ijedten kaptam kezeimhez. A jegygyűrűmet kerestem, amit álmomban elveszítettem, s hiába kerestem, többé nem találtam meg. Mindjárt kiment az álom a szemeimből. Nem tudtam elaludni.

Férjem, aludt, de kisvártatva ő is felébredt. A gyertya égett, s azt kérdi tőlem,

hogy: alszol fiam?

Rögtön felelek: nem alszom.- Akarsz valamit?

-Nem, csak álmomat akarom elmondani. Olyan rossz volt - kezdte magyarázni

- Elveszítettem a jegygyűrűmet. Annyit bolyongtam utána, s mégse találtam meg. Megütközve hallgattam végig elbeszélését, s magam is elmondtam az álmom hasonlatosságát, mit mind a ketten csodáltunk.

S csak nagy sokára tudtunk másodszor is elaludni.