Máma van a nagy nap, s ennek tiszteletére mindnyájan korán kelünk. Gyönyörűen süt a nap. A lomnici csúcs szép tiszta, s evvel azt jelzi, hogy eső nem fenyeget. A nap sugarai aranydíszbe öltöztetik a fenyves erdőt, s a szebbnél szebb virágok dúsan ontják magokkal finom illatjaikat. A cigányok, ki-ki saját hegedűjét pengeti, mert a nagy vendégeket magyar nótával akarják üdvözölni. De az idő gyorsan szalad, az óra tizet mutat, s máris halljuk a vonat közeledését. Az állomásfőnök a fellobogózott és kivirágozott peronon vigyázzállásba helyezi magát, s a vonat megérkezik.

Először az udvarnagyok szállnak ki, utánok II. Vilmos Császár[1] díszegyenruhában, s gyöngéden nyújtja karját feleségének Hermina hercegnőnek. Következő kocsiból a kishercegnő a kis herceg száll ki a nevelőkkel együtt, s utánuk egy külön vonat érkezik a sok személyzettel, s a meg nem számlálható csomagokkal. Közben a banda rázendít, Isten áldd meg a magyart, s a díszfogatú kocsik hosszú sorban viszik a vendégeket a hatszáz szobából álló palotába. Ott nagy a sürgés-forgás. Egyesek fej vesztve szaladgálnak ide-oda, s csak nagy nehezen esnek át az első izgalmon, hogy kötelességeiknek tovább is eleget tegyenek.

[1] II. Vilmos, teljes név Friedrich Wilhelm Viktor Albert von Hohenzollern (Berlin, Németország, 1859. január 27. – Doorngg, Hollandia, 1941. június 4.), 1888. június 15. és 1918. november 9. között a Német Császárság császára, és Poroszország királya. A Hohenzollern-ház tagja, Viktória angol királynő unokája