Egy pár hete már, hogy nem írtam. Nem is volt mit, mert még eddig minden csak egyhangú változatlanságban van. Csak annyi a különbség, hogy nappalonként megint egyedül vagyok, s néha megint visszatérnek aggodalmaim, habár semmi okom nincs reá.

Férjem, kiért álmom óta nyugtalankodtam, egészséges. Csodálnom kell hízását, s olykor meg is jegyzem: ne hízzál többet, máris igen kövér vagy, ami neki behízelgő lehetett, mert büszkén felelte: én eszek és iszok, nem mind te, hogy enni se akarsz. Tudta hogy igazat mond, mert máma is éppen szabadnapom van. Sétálni vágyok, de lehetetlen, mert jobb arcom fel van dagadva, s szobafogságra kényszerít.

Lakótársnőm, kit többször is említettem, sajnálatát fejezte ki itthon maradásom miatt és illedelmes köszöntése után harmadmagával sétára indult, én pedig unottan kezdtem egy napló olvasásához. Így telt el az idő este kilenc óráig, mire sétálóim is haza hazajöttek, s szinte dicsekedve beszélték el jól sikerült sétájukat.

Mire elhatároztuk, hogy a jövő alkalommal mindnyájan átmegyünk Tátralomnicra.

Most a harmadik személy távozni készül, s udvarias meghajlással mutatja be magát s többszörös köszönése után csakugyan távozott. És ezek után mindennapos vendég lett a háznál, mert komoly, őszinte modora csakhamar lekötötte figyelmünket, s köztiszteletbe tartottuk.

Én azonban észre sem vettem, hogy őt nemcsak a tisztelet vonzza hozzánk, hanem egy nemesebb érzés is felébredt benne az egyik sétáló hölgy iránt, amit később nem is titkoltak.

Én örömmel néztem a két egymáshoz illő egyén ismeretségének további fejlődését.