Beteg vagyok. Úgy látszik, hogy a sok izgalom és nyugtalanság rossz hatással voltak belső szervezeteimre, mert étvágyam megromlott. Éjjelenként kerül az álom és kedélyállapotom is nagyon rossz.

Képzeletem azt hiszi, hogy áll valami a hátam mögött, ami kárörvendve leskelődik reám, hogy minél előbb ellophassa tőlem a jövő boldogságát. Menekülni igyekszem a kísértéstől, de nem sikerül.

Lépten-nyomon követ, s mikor kétségbeejtő gondolatom tetőpontját éri, kinyílik az ajtó s férjem lép be rajta.

S hogy öröm, vagy ijedség, magam sem tudom hogy mi indított, csak önkéntelenül dobtam magamat mit sem sejtő karjaiba, s szívemből omló fájdalommal jegyeztem meg, hogy senkim sincs ezen a világon, aki segítene rajtam és gyermekeinken csak te.

S ha meg találnál halni, mi volnánk a boldogtalanok legboldogtalanabbja.

Férjem kérdőleg néz reám, és majdnem haragosan mondja: én nem értelek.

Mindég a halállal foglalkozol?

Jobb, ha vacsorát hozol, mert ha nem, csakugyan meghalok, oly éhes vagyok.

Kedvetlenül hoztam be az ennivalót s az ő kedviért én is ettem, habár egy cseppet sem ízlett.

Evés után férjem visszament félbehagyott munkáját befejezni, én pedig rosszullétem miatt korán mentem aludni.