Nincs kedvem írni, mert ez a néhány nap meglehetős sok zűrzavarral folyt le.

Hazulról több szomorú levelet kaptam. Az utolsóban azt írják, hogy édesApám már nem ismer senkit, s beszélni is csak akadozva tud, tehát legyek elkészülve a legrosszabbra, mert minden percben várhatom a sürgönyt, hogy meghalt.

Kétségbe ejt egy másik gondolat is. Tudniillik hogy temetésre kell mennem és nincsen gyászruhám, oly hirtelen honnan szerezzem be? Itt a Tátrában nem lehet olyasmit kapni. De eszembe jutott, hogy a napokban egy ismerősöm jön Pestről, s az hoz nekem gyászruhát, mivel édesApámat meg fogom gyászolni.

De mielőtt ez bekövetkezne, egyszer átmegyek Csorba-tóra, meg Széplakra, mert azután úgysem lesz kedvem menni sehová. S gyors elhatározással lementem Poprádra egy jó ismerősünkhöz, hol szíves fogadtatásban volt részem, s az idő is oly kellemesen telt, hogy csak késő este tértem vissza otthonomba, hol újabb szíveslátás várt reám lakótársnőm és kedvenc vendégünk társaságában.

Köszöntésünk után a napi eseményeket beszéltük el egymásnak, mire vendégünk távozni készül, de akaratán kívül is tudtunkra adja, hogy szívesen maradna tovább is, de finom érzése nem engedi meg, hogy csak egy percre is terhünkre legyen s így többszöri kézadás után kénytelenül eltávozott. Mi pedig lefeküdtünk.