A Kolozsvári Színház a Két árvát adta elő. Erre én is elmentem, és itt megismerkedtem egy idősebb szőke férfivel, akivel a felvonások közben igen komolyan de kedélyesen elbeszélgettünk. 

Hazafelé el is kísért, és megígérte, hogy ha megengedem, tiszteletét teszi. Egy pár nap múlva el is jött, és ettől a naptól kezdve gyakori vendégünk lett. Egyik este azt kérdezte tőlem, hogy akarok-e a felesége lenni. Nekem megtetszett az ő komolysága, s szívesen mondtam volna igent, de féltem, hogy a bátyámék nem fogják helyeselni, és ezért azt mondtam neki, hogy három nap múlva megadom a választ. Távozása után előadtam a bátyáméknak, hogy a Lázár feleségül akar venni. Mit szól hozzá Ida néni? Ö nem szólt semmit, mert a bátyám közbe megelőzte, és mégpedig ugyanezen szavakkal: Nahát fiam én ezt nem ajánlom, hiszen ez sokkal időseb, mint te vagy. Különben is írok Apádnak, s ha ő beleegyezik, akkor én sem bánom, eredj hozzá.

Két hét múlva Édesapám meg is érkezett. Na mi újság? Kérdezte. Mire bátyám azt felelte: hát Károly bácsi arról van szó, hogy Vőlegény áll a házhoz és ezt Károly bácsinak is meg kell ismernie, és ha jónak látja, beleegyezését fogja adni.

Nahát hol van az a szerencsétlen ember? Had nézzek a szeme közé! Én csak hallgattam és arra gondoltam, hogy vajon hogy fog ez a dolog végződni? Féltem a másnaptól. Egész éjjel nem aludtam. Reggel fájt a fejem és arra gondoltam, hogy máma van a döntés. Éppen Vasárnap lévén munkaszünet van. Délben megebédeltünk. Mindenkinek jókedve volt, csak én voltam lehangolt. Az Apám észre is vette rajtam, s nagy tréfásan azt kérdezte tőlem: nahát, ilyenek a menyasszonyok?

Délután négy órakor megjött a Lázár. Bemutattuk egymásnak Apát és Vőlegényt, de én egy rövid pillanat alatt észrevettem, hogy az Apámnak nem nagyon imponál. Sokáig beszélgettek, míg végre rátértek a témára. Lázár nyilatkozott, mire az volt a válasz, amit az Apám adott, hogy még nagyon ráér férjhez menni. Magunk maradtunk, és a család, egyetértően kijelentette, hogy ez a férfi nem nekem való. Igen idős hozzám és idébb utóbb nem lesz jó vége. De én ragaszkodtam az elhatározásomhoz és bátran kijelentettem a család előtt, hogy én éppen azért akarók a felesége lenni, mert nálamnál idősebb és tisztelem benne a komolyságot. Láttam, hogy egyiknek sem tetszik az én ragaszkodásom és első pillanatban az volt az érzésem, hogy nagy kitartásra lesz szükségem, ha házassági ügyemet fenn akarom tartani.

Apám másnap reggel hazautazott. Búcsúzáskor azt mondta nekem: hát remélem, hogy megértettél, és ezzel az emberrel rövidesen felhagysz. Megint eltelt egynéhány bizonytalan nap. Mindnyájan hallgattunk úgy, mintha már ez be lenne fejezve mindaddig, míg egyik napon a postás levelet hozott. Lázár írta és arra kér, hogy írjam meg őszintén, hogy mit végeztünk, mert neki az az impressziója, hogy a család nem jó szemmel nézett reá. De remélem, hogy ez nem fog végleg gátat vetni közénk, mert én magát nagyon megszerettem, és ha maga is szeret engemet, semmi se állhat az utunkba.

Elolvastam a levelet és átadtam az Ida néninek. Ő is elolvasta, s azt kérdezte tőlem: Marika, legyen hozzám őszinte és mondja meg nekem, szereti mag azt az embert? Mire én meg is mondtam az igazat. Azt, hogy szeretem. Na, ha szereti, akkor ne hallgasson senkire, hanem menjen hozzá! - volt az Ida néni válasza.

Én még vártam néhány napot a válasszal, de ő már türelmetlen volt és mielőtt én írtam volna neki, személyesen eljött érte. Én szívesen fogadtam. Mindnyájan kedélyesen elbeszélgettünk együtt, s jó idő múlva azt kérdezte, hogy mit határoztunk, mert ő most komoly választ kér így, vagy úgy. Most az Ida néni vette át a szót. Úgy beszélt, mint egy anya. Nézze Lázár úr, ez nem könnyű dolog. Kérdem magát, hogy meg e fontolta a szándékát? Mert a házasság nem csak egy pár napra szól, hanem egy egész életre. Számolni kell mindennel, és azt tudja, hogy a Marika egy becsületes, jó gazdasszony, de nagyon szegény. Nehogy azután szemrehányásokat tegyen ezért neki. Az volt a Lázár válasza, mindent tudok, én is szegény vagyok, de dolgozni fogok és megélünk ketten. De én azt szeretném, ha Húsvétkor megtarthatnánk az esküvőt. Jó - mondta a néném. Nézzenek utána és esküdjenek meg.

Én már boldog voltam és nyugodt. De azt szokták mondani, hogy ember tervez, de Isten végez. Hát ez a közmondás nálunk is bekövetkezett, mert a jó isten másként akarta. Az Édesapám nagy beteg lett. A szegény jó Édesanyámat egy baleset érte. Szegénykém tüzet akart rakni és véletlenül egy faszilánk oly szerencsétlenül ütötte meg a bal szemét, hogy örökre elveszett a látása. Nagy szomorúság költözött a házunkhoz. Engemet is hazahívtak, én meg szívesen mentem szegény bajbajutott szüleimhez. Nagyon keserű napok következtek reám. Sokat sírtam. Sajnáltam szegény jó Anyámat. Ő is sírt, én is. Apám is nagy beteg volt, megint beleestem a régi szomorúságba. Sajnáltam azt a rövid boldogságot, amit Kolozsváron töltöttem és állandóan Lázárra gondoltam, hogy vajon mi lesz? Jöttek a levelek. Ő is, meg az Ida néni is írtak, s kérdezték, hogy mikor megyek már vissza? Én bizony mennék akár máma is, de az Édesanyám iránti szeretet és sajnálat odakötött sok ideig, mert én voltam az egyedüli, aki a házi teendőket el tudta végezni, s a kistestvéreim is sírtak, hogy ne hagyjam őket ott, mert nem lesz aki főzzön nekik. Így teltek az unalmas téli napok. Már tavaszodni kezdett, március volt. A nap gyönyörűen sütött. A rigó fütyölt, jó kedve volt, örvendett ő is a tavasznak. Csak én voltam bánatos és kértem a jó Istent, hogy múljon el minden baj a házunknál és engedje meg nekem azt, hogy megint visszamehessek Ida néniékhez.

De hát, aminek kezdete van, annak vége is szokott lenni. Így az én szenvedésemnek is vége lett. A jó Édesanyám istennek hála jobban lett. Igaz, hogy a látását sohase kapta vissza, de a fájdalmai megszűntek. Édesapám is jobban lett. Kezdett a ház egy kicsit jobbkedvű lenni. Májusban gyönyörű idő volt. Minden zöld és virágos volt. Én is égtem a vágytól. Repülni szerettem volna. S egyik napon megkérdeztem Édesanyámat, hogy mikor mehetek én már vissza Kolozsvárra? Édesanyám szomorúan azt válaszolta: hát eridj fiam, mikor te akarsz. Már meg leszünk valahogy nálad nélkül is. Másnap összepakoltam a kis ruhámat és már este hat órakor Ida néniéknél voltam. Én is, de ők is nagyon örvendtek nekem.

A következő nap találkoztam Lázárral és többet nem is szakadtunk el egymástól. Boldog családi életünk volt. Négy kisgyermekem született. Három fiú, egy leány. Név szerint Gyula, Jancsi, Béla és Mariska. Tíz évig mi sem zavarta meg a boldogságunkat. Szegények voltunk, de szerettük egymást.

Tizenegyedik évben szegény uram beteg, nagy beteg volt. Négy évig nyomta az ágyat. Kereset nem volt, mindent eladtam, s a gyerekeim mégis éheztek. Ekkor Ráday[1] grófnő tudomást szerzett a mi nagy szegénységünkről. Magához hivatott és pénzt, ruhát és élelmet adott. Szegény uramat kórházba szállíttatta, engemet pedig keresethez juttatott. Három évig támogatott s az alatt az idő alatt nem nélkülöztünk. De ez sem tartott örökké.

A jó Grófné hirtelen rosszul lett és meghalt. Most megint nagy nyomorba jutottunk. Sokat gondolkoztam, hogy mit csináljak? Valamit tennem kell, de hát pénz nélkül mit tehetek? Ekkor jött az Édesapám. Hozott egy nagy csomagot mindenféle ennivalóval és pénzt is adott, 10 forintot. Örömömben össze-vissza csókoltam, s azt mondta nekem, ne búsulj fiam, én elviszem két gyermekedet, a másik kettőt meg helyezd el valahová. Úgy is lett. Aznap este Édesapám elvitte a Béla fiamat meg a Mariskát. A Gyula fiam 12[2] éves volt, ő elment inasnak, a Jancsi fiamat pedig elvitte egy Vendéglős, Ács János. Jó dolga volt. Ö is szerette őket és ők is szerették Jancsimat, mert ügyes gyerek volt.

Fájó szívvel búcsúztam el gyermekeimtől és a beteg uramtól, s 1906. december 29-én vonatra ültem és felutaztam Pestre, ahol a 10 forintból, amit az Édesapámtól kaptam, 2 forintot odaadtam az uramnak, négy forintot fizettem a jegyért, s mikor reggel Pestre érkeztem, még volt négy forintom. Pesten egyik rokonomhoz mentem. Ott voltam egy hétig, s innen mentem minden nap valami állást nézni magamnak. Végre egyik előkelő intézetbe mentem és oly szerencsés órákba mentem oda, amire még gondolni sem mertem volna. Ugyanakkor az Újtátrafüredi igazgatóság többféle alkalmazottat kért az intézettől és így én is kaptam egy állást mint gondnokné. Egyszerre hatan mentünk. Mind a hatan jegyet kaptunk s más reggel indultunk a szép Tátrába.

Terleczky József®

Estére érkeztünk oda. Gyönyörű szép volt minden. Mindjárt kaptunk jó vacsorát, és én korán lefeküdtem, hogy másnap frissen tudjak a hivatásomnak eleget tenni, ami bizony fényesen sikerült is, mert egy pár hét alatt annyira megszerettek, hogy kezdtek a sorsom felől érdeklődni. Én elpanaszoltam, hogy van egy beteg uram és négy gyermekem. Egy pár hónap elteltével az uram annyira javult, hogy már fenn járkált.

Én az igazgatóság engedélyével augusztusban felhozattam az uramat. Most már ketten voltunk. Ö a jó fenyves levegőn csakhamar összeszedte magát, egészséges lett, meghízott, s az igazgató úr neki is adott egy könnyű állást. Szépen kerestünk, jó kosztunk volt. Örömömben én is meghíztam. 66 kiló lettem, s most már a gyerekeknek is küldözgettem egy-egy kis pénzt. Mindnyájan jól voltunk.

[1] Philippine von Pergen grófnő (1841–1905) Ráday VI. Gedeon felesége

[2] Elírás lehet, Gyula ekkor 14 éves.