Tizenöt éves koromban már panaszkodtam, hogy fáj a hátam, fájnak a karjaim, megártott a nagy cipekedés. Már négy kisebb testvérem van. Három fiú s leány. Ha én el akarok menni valahová, mind a négy szalad utánam. Ők is velem akarnak jönni. Megvertem őket, de hiába. Mégis jöttek, amin én nagyon sokat bosszankodtam.

Közbe telt az idő. Egy napon vendégünk érkezett. Brassóból jött, kinek a férje ugyanott Királyi végrehajtó. Egy hétig maradt nálunk, s ekkor engemet is magával vitt Brassóba. Egész éjjel utaztunk, reggel érkeztünk meg. Négy szobás lakások és irodájok volt. Két írnok dolgozott az irodában. A szobák fényesen berendezve. Alig mertem leülni, mert én még nem jártam ilyen fényes lakásba. Nálunk sokkal egyszerűbb lakás volt, de azt nem volt szabad hangoztatnom, mert ezt a néném szégyellte volna. Ők nagyobb urak voltak. Volt nekiek négy gyerekök. Kettő iskolába járt, két kicsi otthon volt. Nem kellett őket ölbe hordozni, mert ebből már kinőttek, de oly elkényeztetett gyerekek voltak, hogy semmit se tudtam nekik kedvökre csinálni. Mindég volt reám valami panaszolni valójak, s nénémnek se tetszett semmi.

Akármennyit futkostam, dolgoztam, mégis elégedetlen volt. Minden hónapba más-más alkalmazottja volt, mert azok sem tudtak kedvére dolgozni. Mindent kivett a kezökből. Velem szembe valóságos ördög volt. Sokszor meg is pofozott,  s  büntetésből ebédet se adott, s ha valamim fájt, azt mondta, hogy rafinált vagyok Csak a dolog nem fér a nyakam köré. Ilyenkor sírtam és saját magamnak tettem szemrehányást, hogy minek is élek ezen a világon, talán jobb lenne, ha öngyilkos lennék, mért érzem, hogy boldog sohasem leszek.

De bármilyen is a sors, az idő tovarepül, és így én is már tizenhét éves vagyok, s hozzá ábrándos természetű. De mi is az az ábránd? Az élet megrontója reményekkel kecsegtet, s élni késztet. Én is élni akartam, de nem a néném hanem, a szüleim házánál. Haza is mentem. Szívem hevesen dobogott a viszontlátás édes örömétől. Hiszen már egy éve, hogy szüleimet és testvéreimet nem láttam. Szeretett szüleim meglepetten néztek reám, mert úgy találták, hogy nagyon megnőttem egy év alatt.

Azután pajtásaim kerestek fel. Fiúk és lányok egyaránt. Nem győztem a sok kérdésekre feleletet adni. Én boldog voltam, hogy megszabadultam a néném zsarnok karmai alól.

Pedig itthon se lesz az életem valami virágos, mert Apám idegesebb, mint valaha.

Ami annak tulajdonítható, hogy szegény úgyszólván éjjel- nappal dolgozik, s egy idő óta iszik is, ami elég gyakran megárt neki s ilyenkor mi is érezzük annak rossz hatását. Legtöbbször ki kell térjek az útjából, mert különben pofonokat is kapnék eleget. Igaz, hogy tőle szívesebben eltűröm, mind a nénémtől.

Így haladnak a napok. Egyik kínosabban, mind a másik. Unom az egész életet.

Drága jó Nagyanyám sokszor a pártomra kél, s mindég azon tűnődik, hogy mit lehetne rajtam segíteni, hogy megszabaduljak ettől a kényelmetlen helyzettől. De szegény mindenre képtelen.

Beszélni se tud, mert Apám valóságos rémura a háznak. Mindenkinek hallgatnia kell előtte. Mindenkit okol az ő tönkre menéséért, mert ezelőtt egy pár évvel, nyolc-tíz segéddel dolgoztatott. Hogy mi okozta tönkrementét? Nem tudom. Csak azt látom, hogy most a magyar államnál dolgozik. Mint munkavezető végzi teendőjét reggel hattól este hatig. Ezen kívül reggel négytől hatig és este hattól tízig a saját műhelyében is dolgozik annyira, hogy a kezei is reszketnek belé.

Szegény jó Anyám, aki oly szolid, mint egy angyal, sokat szenved tőle. Nagyanyám is nálunk lakik. Jelenleg súlyos beteg. Az orvost is elhívták hozzá, aki kijelentette, hogy nincs remény a felgyógyuláshoz. Édesanyám sír. Én is vele sírok, mert én kimondhatatlanul szeretem Nagyanyámat, s isten őriz, de ha meg talál halni, elveszítem az egyetlen pártfogómat is.

Így telnek a napok a nagy bizonytalanságban. Nagyanyám nagy beteg.

Egyik napon Anyám, meg a Feri bácsi készülnek, a szomszéd városba akarnak menni, valamit bevásárolni. Olyan különös, szokatlan forgolódás volt a háznál.

Kis idő múlva meg jöttek Anyámék. Bátyám csomagot hozott. Anyám sír. Jönnek a szomszédasszonyok Nagyanyámat meglátogatni. Mindegyik sajnálja, mert nagyon jó Asszony volt. Anyám áthivatta a varrónőt, s már szabták is az elátkozott gyászruháknak valót, mert az volt a csomag tartalma, amit a bátyám hozott, hiszen kellett is, mert szegény Nagyanyám percei meg vannak számlálva.

Az éjjel nem aludtunk. Ott virrasztottunk az ágya mellett. Nem beszél semmit, csak néha reánk néz. Édesanyámat és engem néz.

Roza néniék kiküldenek bennünket a szobából, de alig telik el öt perc, újra visszahívtak. Szegény jó Nagyanyám örökre lehunyta szemeit. Csendesen kiszenvedett.

De ami most következik megrázó egy jelenet. Édesanyám elájul, mi ordítunk, bátyámék kezeiket tördelik, a szomszédok össze szaladnak Minket megnyugtatni igyekeztek, de nem sikerült nekik. Édesanyám szívszaggatóan sír. Édesapám is hazajött. Ö is sajnálja Nagyanyámot, de sírni már nem szabad, mert olyan nagyot káromkodott, hogy még a lélegzetünk is elállt tőle.

Holnap lesz a temetés.

Máma éjjel virrasztottunk. Nem feküdtünk le. Nyár van, korán virrad. Kora délelőtt sokan jönnek hozzánk. A varrónő is megérkezett. Haza hozta a gyászruhákat.  

Két órakor gyülekeznek a szomszédok. Ott van a falú színe-java. Jön a pap a kántorral. Elvégezték a halotti szertartást. Megindult a menet, viszik a koporsót. Jajgatunk, sírunk. Édesanyám, drága jó Anyám, hangzik Anyám meg a bátyáim zokogása. De a halál könyörtelen. Elragadta tőlünk a szerető Anyát és Nagyanyát. Elföldelték, s nekünk nélküle kellett hazamennünk.

Setét, gyászos napok borultak reánk. Édesapám ennek hatása alatt még idegesebb lesz. Nem is lehetett vele beszélni. Borzasztó napok voltak mindaddig, még egy napon levelet kaptunk Kolozsvárról. Küldte Ida néni. Azt írja, hogy a napokban megy Marosvásárhelyre, s visszafelé minket is meg fog látogatni. Örvendtem neki. Legalább lesz, aki ezt a félelmes csendet megtöri. Hisz oly nyomasztó a hangulat, hogy ezt kibírni tovább képtelenség.

Egy pár nap múlva meg is jött.

Sajnálatát fejezte ki az események felett. De nyomban olyan energikusan mondta azt, hogy ezen már nem lehet változtatni, hiszen jól tudjuk, hogy mindnyájunknak meg kell halnia. Miért kell ezen olyan nagyon kétségbe esni. Az én Anyám is meghalt, mégis itt vagyok.

S annyit beszélt, hogy Anyámat sokkal nyugodtabbnak látom, mind azelőtt.

Három napig volt nálunk. Nagyon szeretem őt, és ő is engemet. Mert azt kérdezte tőlem, hogy nem - e mennék el vele Kolozsvárra? Én erre a kérdésre rögtön határoztam és örömmel feleltem, hogy ha Ida néni elvisz, és Édesapám elenged, akkor én szívesen elmegyek.

Édesapám hazajött, de én nem mertem neki szólni. Ida néni kérdezte ezen szavakkal: Károly bácsi megengedi hogy Marikát magammal vigyem? Jó dolga lesz minálunk, meg aztán nem is fog ártani neki a város, mert a falu mégiscsak falu.

Apám hallani sem akart felőle, de sok kérlelés és sírás után mégis csak beleegyezett. De kijelentette, hogy eredj, de a házamba többet be ne tedd a lábad. Már utaztunk is másnap. Én az örömtől repültem, oly boldog voltam, hogy meglátom a szép Kolozsvárt.

Este nyolc órakor érkeztünk haza. Malacpecsenyét és fánkot vacsoráztunk. Jóska bácsi nagy örömmel fogadott bennünket. Nekem első pillanatban megtetszett az új otthonom. Ida néni kedves Asszony volt. Másnap kimentünk a piacra bevásárolni. Én nem győztem a sok szép kirakatokat nézegetni s a zsibongásokat bámulni.

Akkor láttam, hogy mi a különbség város és falu között. Percről-percre nőtt iránta szeretetem. Jóska bácsi lakatos mester volt. Nyolc segéd és négy inas dolgozott a műhelyében. Nekünk sok dolgunk volt Ida nénivel, mert ezek mind nálunk étkeztek. De én szívesen dolgoztam s a kedélyem is jobb volt, s már pillanatokra azt is elfelejtettem, hogy drága jó Nagyanyám meghalt. Teltek rohamosan a napok. Már két hete hogy Édesanyámat nem láttam. Apámra csak akkor gondoltam, mikor eszembe jutottak szavai, amit utolsó nap mondott nekem, hogy a lábomat többet be ne tegyem a házába.

Ilyenkor Ida néni avval nyugtatott meg, nem komolyan gondolta, ő azt már régen megbánta. Ami csakugyan be is bizonyult, mert már a második Vasárnap látogatóba jött, s nagyon gyöngéden fogadta köszönésemet s többször meg is csókolt, azután hogylétem iránt érdeklődött, mire én a legnagyobb megelégedésemet fejeztem ki.

Ida néni rólam is jó véleményt adott, s Apámat is megnyugtatta, s kérte: hogy csak hagyja őt itt Károly bácsi. Majd ha megunja, akkor hazamegy. Apám haza ment, én boldogan ott maradtam. Bizony nem untam meg, sőt jobban és jobban megszerettem. Úgy a várost, mint a környezetemet. Többet nem kívánkoztam falura.

Különösen attól a perctől nem, mikor egy napon Ida néni kijelentette, hogy máma megyünk a színházba. Jászai Mari játsza Stuárt Mária lefejezését.

Egy ácsmester lányaként született 1850-ben. Már 10 évesen pesztonkaként dolgozott, majd szolgáló lett Bécsben és Budapesten, markotányosnő a königgrätzi csatában. Eredeti nevét annyira nem szerette, hogy még a születési anyakönyvi kivonatból is kiégette a Krippelt (a német szó jelentése beteg, kissé lesajnáló értelemben). 1866-ban, tizenhat évesen Hubay Gusztáv társulata után szökött Székesfehérvárra, és statisztálni kezdett. 1867-ben már Budán játszott, 1868-ban a kolozsvári színházhoz szegődött.

1872-ben lett tagja a budapesti Nemzeti Színháznak, melyhez haláláig hűséges maradt (egy évre, 1900-ban a Vígszínházba szerződött), 1901-től a Nemzeti örökös tagja. Bemutatkozó előadásában Bánk Bán Gertrudisát játszotta. 1893-tól egy évig a Színművészeti Akadémián tanított

Aznap madarat tudtak volna velem fogatni, oly boldog voltam, abban a tudatban, hogy máma színházba megyek. Este el is mentünk.

De engemet nagyon meghatott az, hogy a Királynét lefejezték.

Egész éjjel azon gondolkoztam, hogy miért kellett a szép Stuart Máriának meghalnia.

Gertrudis szerepében 1870

S ettől a naptól kezdve kinyíltak előttem a színház ajtai.

Minden héten meglátogattuk egyszer-kétszer. A legszebb darabokat néztük meg a legjobb színészektől. Következő héten Jókai híres regényét néztük meg. E Kovács Gyula játszotta az Arany embert. Itt a Noémit nem tudtam sokáig elfelejteni. Utána jött a hatalmas Elektra Jászai Marival. A Falu rossza a szép Blaháné és Vidor Pállal. Árpád ébredése Ivánfi Jenővel. Csíkos Szentgyörgyi Istvánnal. Rómeó és Júlia Márkus Emíliával. Búrcia Lukrécia, Hunyadi László lefejezése, Vijola az alföldi haramia, Grand Kapitány gyermekei, és sok más meg nem számlálható gyönyörű színdarabokat néztünk végig, amiknek a szövegét én minden egyes előadás után az otthon maradóknak szóról-szóra elmagyaráztam, és örömmel gondoltam arra, hogy megint megyünk nemsokára.

Így telt el egy felejthetetlen év.

Ez volt az első napsugár, ami kedvet adott az élethez.

Jött a szép tavasz. Ida néni egyik napon meghívót kapott a Kereskedők majálisára, ami a szép Hója-erdőben[1] volt rendezendő.

Már tíz nappal előtte lázasan készültünk, különösen én, hiszen ez nálam nagy esemény számba ment. Ez volt az első majális. Gyönyörű világoskék ruhát kaptam fehér betéttel és kék szalaggal. Hozzá fehér belépő, az akkori divat szerint. Nagyon elegáns voltam.

Délután három órakor jelentették, hogy itt van a kocsi, indulhatunk. Ida néni még két gyönyörű rózsát tűzött a mellemre, amire nagyon büszke lettem, mert úgy találtam, hogy most sokkal szebb vagyok, mind azelőtt. Na gyertek már szólt be a bátyám, és mivel mi már készen is voltunk, mentünk is a bátyám után. Mind a hárman felszálltunk a kocsiba.

Én izgatott voltam. Már szerettem volna táncolni, másrészt meg azért is, mert féltem, hogy nem lesz támaszom. Hiszen nem ismer itt engemet senkise. Aggodalmamat meg is mondtam az Ida néninek, aki azzal nyugtatott meg, hogy nekem attól nem kell félnem. Csak ki ne kosarazzak valakit, mert azt nem szabad megtenni. Ez alatt az idő eltelt, s mi megérkeztünk. Szaladtak a rendezők és bevezettek bennünket a szépen kidíszített körbe. A zene éppen a magyar csárdást járta. Már javában táncoltak. Mi Ida nénivel leültünk, de égtem a vágytól táncolni és nem ülni akartam volna. Egyszer csak odajött egy magas barna fiatalember.

Meghajol előttünk, bemutatkozik: Deák Gyula vagyok. És felkért táncolni. Én örömmel fogadtam a meghívást, de mire mi táncolni kezdtünk, már a hapsz polkát[2] húzta a cigány. Mi pehelyként röpültünk körül. Leköszönni nem mertem, mert attól féltem, hogy nem lesz másik táncosom. Mindketten végig táncoltuk a polkát. Mikor vége volt, visszavezetett az Ida nénihez. Kis szünet után megint csárdás következett. Hozzánk egyszerre hárman jöttek bemutatkozni. Egyikkel elmentem, de nemsokára megköszöntem, mert tudtam hogy, most már más is vár reám és nem is csalódtam, mert le sem tudtam ülni már vittek tovább. Én most már csak egyszer mentem körül mindenkivel, mert nagyon tetszett nekem hogy öten - hatan szaladnak hozzám. A lányok nem jó szemmel néztek reám. Ida néni megelégedve mosolygott reám. Egyre-másra jöttek a gyöngyvirág csokrok meg a levelező lapok. A boldogságomat le sem tudom írni.

Egy órakor jött a bátyám: Na készüljetek, mert megyünk haza. Jöttek a fiúk. Kérlelték a bátyámat, hogy maradjon még. Én is szívesen maradtam volna, de engedelmeskednem kellett és két órakor ott állt a kocsi. Kimentünk és utánunk jöttek a fiúk, hogy elköszönjenek tőlünk. Mikor hazamentünk, örömömben összecsókoltam az Ida nénit és megköszöntem bátyámnak is azt a nagy szívességet, amivel engemet elhalmoztak. Sokáig álltam ennek az örömnek a hatása alatt.

Mindaddig, míg egy napon táviratot kaptam. Meghalt egy aranyos kisöcsém.

A hat éves Józsika, akit én az imádságig szerettem. Ez megint nagyon lehangolttá tett egy jó ideig. Még a színház sem kellett. Lemondtam mindenről és csak a kisöcsém emlékének éltem. Jó idő telt el, míg kedvet kaptam színházba menni

[1] Kolozsvár mellett terül el.  Itt kapott helyet az Erdélyi Néprajzi Múzeum (Romulus Vuia Etnográfiai Múzeum)

[2]  sajátságosan rendezetlen mozgások a térben;a mozgásában hasonló, ritmikájában különböző mozdulatok bemutatása

rezgő(drmes) -> horvátoknál,  höcöcő -> magyaroknál