Máma van a temetés. Leszedtem minden virágot, hogy levigyem férjem koporsójára, amit ő is oly nagyon szeretett öntözgetni, s mikor legszebben nyíltak a virágok, ő akkor ment a szomorú hervadásba. Nyolc órakor rendbe szedtem a gyerekeket, s azután gyászruhába öltöztem. Ugyanabba a ruhába, amellyel Apámat véltem meggyászolni, s kora délelőtt a két fiammal lementünk NagySzalókra, hogy még néhány órát töltsünk férjem koporsója mellett. Tíz órakor értünk a temetőbe.

Gyönyörűen sütött az augusztusi nap. A sugarai bearanyozták a sírok virágait. A harangok zúgtak, imára hívták az embereket, hisz máma vasárnap van, mennek az emberek a templomba. Csak az én fejem veszítette el egyensúlyát. Imbolyog ide-oda. Minden úgy van, ahogy álmom azt megjelenítette. Egyedül és elhagyatva érzem magamat. Céltalanul bolyongtam a temetőből a faluba, s a faluból a temetőbe, de se itt, se ott nem volt maradásom. Két órakor kezdett a temető benépesedni. Négy órára van a temetés kitűzve, de mivel máma vasárnap van, úgy látszik, korán összegyűlnek azok, akik jönni akarnak.

Három órakor jön a gyászkocsi, s csak most tudtam meg, hogy férjemet a templomba viszik, mert ott fogják a gyászbeszédet megtartani. Megkondulnak a harangok, s egymásután jönnek a falubeliek, úgyhogy percek alatt megtelt a templom belseje, végül jött a pap a kántorral, s az idegenforgalmi vállalat Igazgatójával Neajgebauer Vilmossal, aki ugyanakkor lett kinevezve Budapesten az országos gyermekvédő ligába, mint igazgató. Elhozta a vállalat koszorúját, és saját kezűleg helyezte a koporsóra. Azután az újfüredi igazgatóság, valamint az új meg az ófüredi alkalmazottak koszorúit helyezték el kiegészítve a család koszorújával.

Azután megkezdődött a gyászbeszéd, amiből én nagyon keveset értettem meg, mert mivel német község volt, a pap is németül beszélt. Nagyon lelkesen beszélhetett, mert mindenki sírt. Mi négyen álltuk körül a koporsót. A két fiam és egy testvérem. A többi családtagok nem jöhettek el, mert azok mind nagyon messze voltak mitőlünk. Mikor a pap befejezte a szertartást, a koporsót megint kocsira tették és harangszó mellett elindult a menet. Úgy szólva az egész falu ott lehetett, mert a temető egészen megtelt emberekkel.

De ami most következik, az a legborzasztóbb pillanat. Letették a koporsót a sír szélére, s a kántor megkezdte a gyászéneket. Nekem meg hirtelen az a kívánságom támadt, hogy nyissák fel a koporsót, mert még egyszer látni akarom férjemet. Előbb tiltakoztak ellene, s már jöttek az emberek, hogy leeresszék a sírba, s mikor a koporsót megmozdították, én ijedten kaptam utána, s mindkét kezemmel megfogtam, hogy el ne lopják előlem, s tombolva követeltem, hogy még egyszer mutassák meg férjemet.

A pap megsokallta kétségbeejtő sírásomat, s intett az embereknek, hogy nyissák fel a koporsó fedelét, amit azonnal meg is tettek és én még egyszer utoljára megnézhettem a férjemet, de a fájdalomtól összeestem, s csak percek múlva tértem magamhoz.

A koporsót többet nem láttam, mert már elhantolták. Minden ismerős mellettünk volt. A kisebbik fiam ott sírt mellettem. A nagyobbik nem tudott sírni, de neki is nagyon fájt. Engemet erőszakkal elvittek a sír mellől jó messzire s csak akkor engedtek vissza, mikor a sír fel volt hantolva és a koszorúk is reá voltak rakva.

Sírni már nem tudtam, hiszen tizenhét nap meg tizenhét éjjelen át kiapadtak könnyeim, s hozzá annyira legyengültem, hogy támogatás nélkül lépni se tudtam. Alig akartam a temetőtől megválni. Szívesebben ott maradtam volna, csak haza ne menjek az üres lakásba.

De hiába volt minden, mégis csak haza kellett menni, hiszen már este lett, mire megérkeztünk. A legjobb ismerőseim is velem jöttek, hazakísértek. A két fiam már otthon várt reám. Panaszkodtak, hogy éhesek. Ezalatt az igazgatóság kiadta a rendeletet a szakácsnak, hogy amíg a Lázárné fiai itt lesznek, addig rendes koszttal legyenek ellátva. Mindenki vígasztalt, és mindenki segített rajtam, amit tudott. A két fiam ott maradt velem egy pár hétig, azután ők is elmentek, s én minden fájdalmammal ott maradtam egyedül.

S még csak most következtek az igazi gyászos napok. Hosszú hetekig nem tudtam enni, nem tudtam aludni. Ha véletlenül egy pár perre elaludtam, mindjárt a férjemet láttam. Az volt az érzésem, hogy ott áll az ágyam mellett, sőt olyan gyötrő agyrémeim voltak, hogy sokszor a kezét is magamon éreztem. Egy percig se maradtam a szobában egyedül, úgy féltem, mert szegény halott férjemet hol a betegágyon, hol a koporsóban láttam.

Egyszer elpanaszoltam az Igazgató úrnak és ő rögtön felajánlotta, hogy rendelkezésemre bocsát egy másik szobát, ami elég távol esett az itteni lakásomtól. Szívesen fogadtam, és aznap fel is hurcolkodtam a telepre egy gyönyörű szobába, de itt se tudtam aludni, mert első éjjel már megjelent a rossz képzeletem, s férjemet ott láttam az asztal mellett állva és reám nevetett. Itt se tudtam aludni. Ez a borzasztó gyötrelem így tartott 1908.  augusztus 7 -től 1909 májusig[1]

Ekkor egy újabb lelki megrázkódtatáson mentem keresztül.

Dr. Szontágh Miklósné Újtátrafüred úrnője a telepet harmincévi használat után köteles volt átadni az örökösöknek.[2] Viszont az örökösök kötelesek voltak neki annyi járadékot adni, amennyiből ő úri passzióit tovább élheti. Dr. Szontágh Miklósné ott hagyta a telepet és Pestre ment lakni, így az igazgatóságot más kéz vette át, így én is elveszítettem minden pártfogómat és vele együtt a kényelmes állásomat is.

A kétségbeesés tetőpontján álltam. Ott álltam tanácstalanul, egyedül. Nem tudtam hová forduljak, mit csináljak. Egyszer csak megállt egy gyönyörű négy lovas kocsi, s kilép belőle két ismerős úr. Az egyik az újfüredi, a másik tátralomnici igazgató volt. Én bementem a szobámba. De alig ültem le, kinyílt a szobám ajtaja, s a titkár jött be rajta, azt mondja nekem:

Lázárné legyen szíves, jöjjön az irodába, mert az Igazgató úrék beszélni akarnak magával. Én nagy meglepetéssel fogadtam a felhívást, mert nem tudtam, hogy mi történt és miért hívnak. De mindegy, akármi történt, mennem kell, s már indultam is. A titkár úr is velem jött. A két igazgató ott állt negyedmagával, én és a titkár beléptünk az irodába, ahol nagyon kedélyesen beszélgettek.

De mikor engemet megláttak, felém fordultak, s minden bevezetés nélkül azt kérdezte tőlem a lomnici Igazgató úr: Lázárné! Nem volna kedve átjönni Lomnicra? Ugyanazt az állást töltheti be, amit itt, ha kedve van május ötödikén küldöm a kocsit és át is jöhet.

Én meglepetésemben egy szót sem szóltam, csak álltam. A két Igazgató arra értette az én hallgatásomat, hogy nem akarom az ő ajánlatukat elfogadni, s megismételték az előbbeni kérdést. Az újfüredi igazgató hozzám lépett, és azt mondja nekem: Lázárné fogadja el, mert nem fogja megbánni. Én erre azt mondtam, hogy igen, elfogadom. Köszönöm a jó indulatot. És ekkor a két igazgató kezet fogott velem, ők is megköszönték, hogy én elfogadtam az ígért állást, még egy pár szót beszéltünk, s én a köszönés után eltávoztam.

Megint bementem a szobámba. De nagyon lehangolt lettem, mert fájt nekem, hogy meg kell váljak az én megszokott, kedves otthonomtól. És azok a helyek, amik lépten-nyomon a megboldogult férjemre emlékeztettek, mind eltűnnek előlem,de minden fájdalmam hiábavaló volt, más választásom nem volt. Tehát elhatároztam, hogy megadom magam a sorsnak és mindenbe belenyugodva annak idején átmegyek Lomnicra.

Úgy osztán 1910. május 15-én, mikor a lomnici kocsi utánam jött, összepakoltam a férjemtől megmaradt ruhákat, és ami az enyém volt, mindent. Bizony elég csomagom volt. Három nagy koffer és két összekötött batyu. Az emberek felraktak mindent a kocsira, én könnyes szemmel intettem búcsút a körülöttem állóknak és a gyönyörű Tátrának. Ekkor elindult a kocsi. Egy óra hosszat tartott az út, de én egy szót se szóltam egész idő alatt. Délután négy órára érkeztünk meg.

Tátralomnic, Tatranská Lomnica (Magas Tátra, Vysoké Tatry); szálloda. Julius Kuszmann kiadása / hotel (EK)

Jelentkeztem az irodába, ahol Korneidesz Sándor huszárfőhadnagy fogadott és azután átadta a szobát, ahol azután lakni fogok. Szépen berendezett szoba volt. Az ablakai az erdőre nyíltak. A levegő telve a gyönyörű fenyves fák finom illatával, s a lemenő nap utolsó sugarai bevilágították a szoba bútorait. Szép, tiszta, megnyerő volt minden, de nekem mégse tetszett semmi. Minden olyan idegen és ismeretlen volt, szerettem volna megfordulni és visszamenni oda, arra az édes megszokott drága otthonomba, ahol szegény férjemmel oly sok szép napokat töltöttem.

De már hiába mennék oda is, férjem a temetőben alussza örök álmát, s az én jó pártfogóim is mind elmentek. Mit keresnék én ott? Hiszen már minden elmúlt.

[1] elírhatta a dátumokat, hiszen a férje 1909 augusztusában halt meg

[2] Dr. Szontágh Miklós alapította, majd halála után, miután fia, ifj. Szontágh Miklós feleségül vette a Meránóban megismert Maria Frapportit, 1909-ben átvette az újtátrafüredi szanatórium vezetését.