05. rész: Június 8. Pünkösd ünnepe.
2020. december 25. írta: banora

05. rész: Június 8. Pünkösd ünnepe.

Máma megint templomba készülünk. Szép idő és jó kedvem van. Vilma azt mondja, hogy jönnek a lúdasi lányok, s ebéd után kimegyünk az erdőbe gyöngyvirágot szedni, este pedig Újvári bácsiék is átjönnek. Sokan leszünk. Jaj de jó lesz, nem kell olyan korán ágyba menni. Máskor Apám hét órakor azt szokta mondani, mars aludni, pedig úgy szeretnék egy kicsit olvasni, de nem szabad. Apám nem engedi. Mindent kifogásol, mikor valami nem tetszik neki, szigorúan reám szól - nem szégyelled magadat nagy leány létedre? Máskor, ha beszélget, és én véletlenül beleszólok valamit, akkor meg azt mondja, tessék hátra menni gyereknek nincs itt helye. Na most igazán nem tudom, hogy nagy vagyok, vagy kicsi vagyok.

marosbogat_katolikus_kapolna.jpg

Marosbogát, Katolikus kápolna /Arcanum/

Talán jobb volna, ha kisebb volnék, hiszen még úgysem ismerem a gyerek életet. Habár visszaemlékszem három éves koromra - ezt azért tudom olyan pontosan, mert Nagyapám, kit a rajongásig szerettem, akkor halt meg -, s a gyermekéveim ettől a perctől meg lettek mételyezve, mert úgy éreztem, hogy már senki sem szeret úgy, mint drága jó Nagyapám szeretett, s ugyanakkor ért egy csalódás, amit elfelejteni soha sem fogok.

Szeretett jó Anyám tíz nappal előbb ment Édesapja beteg ágyához. Engemet ott hagyott. A három éves kislányt. Apám és egy rokonunk felügyelete alatt avval a rendes ígérettel, amivel minden Anya meg szokja gyermekét nyugtatni, hogy csak maradj, te majd Édesapával fogsz eljönni. Ez után minden nap kérdeztem Apámot, hogy mikor megyünk már mi is. A válasz mindég az volt, hogy majd ha sürgöny jön. Úgy vártam a sürgönyhozót, mind egy angyalt, mindég az ablakot néztem, hogy mikor fog már jönni, hogy én is mehessek beteg Nagyapámat látni. Sok várakozás után egy este kopognak az ajtón, és egy egyenruhás férfi lép be rajta. Kezében egy kis összehajtott papírt fog.

Szőcs Károly: hangzik a szó, sürgönyt hoztam. Átvétele után Apámot öltözni láttam. Tudva, hogy menni kell, én is készülni kezdtem. Egy kis kendőt tettem a fejemre és odaálltam Apám mellé. Apám látva erélyes készülődésemet, lebeszélni igyekezett: ja még nem megyünk Csak majd reggel. Most setét van, megesznek a farkasok, nem látod milyen nagy hó van odakint? Most csak feküdj le szépen, én megyek, hozok egy kocsit, s  azzal megyünk, de csak reggel. Most szépen aludjál. Azután rokonunknak szólt még valamit, de nagyon halkan, mert én nem értettem semmit belőle. Ekkor Apám elment, és én pedig lefeküdtem.

Másnap reggel első szavam a kocsit tudakolta. Még nem jött, mondta Lidi néni, csak később fog jönni, s ez négy napig folyton így késett. Negyedik nap megjött Apám, de kocsi nélkül. Én még mindég készen álltam az útra, de Apám haragosan jelentette ki, hogy nem talál egy kocsit az egész világon. Tehát neki is gyalog (gyalog) kellett járkálnia, s engemet azért nem vihetett el. Majd elmész Anyáddal. Egy nehány nap múlva Anyám is hazajött talpig feketébe öltözve. Kisírt szemekkel, zokogva vesz ölbe. Csókjaival halmoz el, s alig tudja mondani, nincsen már Nagyapa. Elment szegény, többet soha nem jön haza. Én keservesen elkezdtem sírni, hogy vigyenek Nagyapámhoz. De bizony nem vittek és én sohasem láttam többet. Miért is nem vittek el? Akkor talán nem lettem volna beteg. De így, e naptól kezdve három éven át éjjel- nappal rázott a hideg.

Hét éves koromban olyan voltam mind egy sírból kikelt szellem. Másodszor tanítottak enni és járni. Nyolc éves koromba lábadozva kezdtem járkálni.

És ugyanakkor Apám az egyik ágyba, Anyám a másikba, mindketten nehéz betegen, tehetetlenül feküdtek. Csak én jártam körülöttek. Karjaimon a nyolc hónapos kis öcsémmel, kit gyengeségem miatt sokszor földre ejtettem, s ilyenkor mind a ketten sírtunk. Szegény beteg Anyánk mellett addig sírtunk, míg csak az álom ringó bölcsője el nem altatott bennünket, hogy legalább percekig ne érezzük a sorsnak e durva kezét.

 

Egy egész év telt el amég szegény Apám visszanyerte egészségét annyira, hogy újból dolgozhatott. Ekkor kezdtem iskolába járni.

Tanítómat, a jó Pásztor bácsit nagyon szerettem. Annyira, hogy mindent felejtve egyedül csak neki, s a könyvemnek éltem, hogy kiérdemelhessem szeretetét, amivel nem is fukarkodott, mert minden szeretetével kitüntetett. De ez a nagy boldogság is csak egy évig tartott, mert tíz éves koromban Apám kijelentette, hogy tovább nem járhatok iskolába. Írni, olvasni már tudok, s a Sári itthon is tanítgat egy kicsit, úgysem akar belőlem papnét csinálni.

Tanítóm nem akart belenyugodni. E szavakkal fordult Apámhoz: nagy kár nem taníttatni tovább. Ritka jó tanuló, kár érte. De Apám hajthatatlan maradt, s szigorúan reám parancsolt, hogy otthon maradjak, mert Édesanyámnak sok a dolga, s nekem a kis testvéreimre kell vigyázni, hogy Anyám nyugodtabban végezhesse gazdasszonyi teendőit.

Sok keserű könnyeket hullatva búcsúztam el szeretett tanítómtól és az édes boldogító iskolától, minek emlékét örökké megőrzöm. Tehát akkor lettem a komoly életnek leláncozott rabja.

Megjött a szent Karácsony estéje. Nekem nem hozott a Jézuska semmit. Édesanyám ágyba fekvő beteg. Elhivatták a Rózsi nénit, aki egy kis idő múlva kijött a szobából és azt mondta nekem, hogy a gólya néni hozott egy kis testvérkét neked. Mindjárt megmutatom neked. Nemsokára behívtak a szobába, s a kezembe adtak egy kis síró gyereket, aki egy hét múlva Zsuzsika nevet kapott. Így további négy kis testvéremet hordoztam a karjaimon, minek évről évre jobban éreztem rossz hatását.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://naplo1883.blog.hu/api/trackback/id/tr1016357358

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása